A búcsúszertartás és a rövid értekezlet után Erg Noor bekapcsolta az anamezonmotorokat. Két nap múlva a gépek elhallgattak, s a csillaghajó napi 21 milliárd kilométeres sebességgel közeledett a Földhöz. A Napig körülbelül hat földévnyi (sebességtől független) útjuk volt hátra. A vezérlőműnél és a könyvtárlaboratóriumban lázas munka folyt: az új irányvonalat számították ki, és állapították meg.

A teljes hat esztendőt úgy kellett megtenniök, hogy anamezont csupán az irányvonal kiigazítására használhattak fel. Más szóval, úgy kellett irányítani a csillaghajót, hogy a leggondosabban takarékoskodjanak a felgyorsításhoz szükséges anyaggal. Valamennyiüket nyugtalanította a Nap és a Tantra között fekvő 344+2U jelű, még ismeretlen terület, amelyet semmiképpen sem kerülhettek meg: e terület két oldalán egészen a Napig szabad meteoritok övezetei voltak, ezenkívül a csillaghajó minden fordulónál vesztett a felgyorsulásból.

Két hónap múlva elkészültek a röppálya vonalára vonatkozó számítások. A Tantra most már az egyenlő feszültség lejtős görbéjét követő pályáján haladt.

A remek csillaghajó a legteljesebb rendben volt, a sebessége a kiszámított határok között maradt. Most már csupán az idő, körülbelül négy, sebességtől függő év választotta el a csillaghajót a drága Földtől.

Erg Noor és Nisa letöltötte ügyeleti idejét; mindketten kifáradtak, s hosszú, mély álomba merültek. Velük együtt két asztronómus, egy geológus, egy biológus, egy orvos és négy mérnök kapcsolódott ki ideiglenesen az életből.

A szolgálatot a soron következő csoport vette át: tagjai voltak Pel Lin, a tapasztalt űrhajós, akinek ez már a második útja volt, Ingrid Ditra asztronómus és az önként hozzájuk csatlakozó Kay Ber elektromérnök. Pel Lin engedélyével Ingrid gyakorta belátogatott a könyvtárba, amely ott volt a vezérlőmű mellett. Kay Berrel együtt, aki régi barátja volt, monumentális szimfóniát írt „A bolygó pusztulása” címmel, amelyhez a Zirda tragikus sorsa adta az ihletet.