Ingrid helyeslőleg bólintott. Az elülső helyiségekből Kay Ber jött be hozzájuk, és elfoglalta megszokott székét az egyensúlyozó berendezés állványa mellett. Pel Lin ásított, majd felállt.

— Szunditok néhány órát — mondta Ingridnek.

A lány engedelmesen elhagyta asztalát, s előrement a vezérlő-mű asztalához.

A Tantra minden ingadozás nélkül haladt útján az abszolút ürességben. Voll Hod rendkívül érzékeny műszerei még a legnagyobb távolságban sem fedeztek fel egyetlen meteoritot sem. A csillaghajó most a Naptól kissé eltérő irányban haladt; az eltérés körülbelül másfél repülési év lehetett. Az elülső figyelő képernyői meglepően üresek voltak, szinte úgy látszott, hogy a hajó a feketeség közepe felé tart. Csak az oldalsó teleszkópokból érkeztek a képernyőkre a csillagmiriádok fénytűi.

Valami különös, nyugtalanító érzés suhant végig az űrhajós idegein. Ingrid visszatért gépeihez és teleszkópjaihoz, újra meg újra ellenőrizte jelzéseiket, s térképre vette az ismeretlen területet. Minden teljesen nyugodt volt, de Ingrid mégsem tudta levenni szemét a hajó orra előtt elterülő baljós sötétségről. Kay Ber észrevette a lány nyugtalanságát, és sokáig hallgatta, figyelte a műszereket.

— Nem találok semmit — jegyezte meg végül. — Mit vettél észre?

— Magam sem tudom, valahogy nyugtalanít ez a szokatlan sötétség az orrunk előtt. Ügy érzem, mintha hajónk egyenesen valami sötét ködbe rohanna bele.

— Egy sötét felhőnek kell itt lennie — helyeselt Kay Ber —, de mi éppen csak „súroljuk” a szélét, így számítottuk ki! A vonzási mező feszültsége egyenletesen és gyengén növekszik. A területen keresztül vezető úton feltétlenül közelednünk kell valamiféle gravitációs központhoz. Nem mindegy, hogy ez sötét-e vagy fényes?

— Mindez így is van — mondta kissé nyugodtabban Ingrid.

— Akkor hát mi nyugtalanít? A megadott irányvonalon haladunk, a megállapított sebességnél gyorsabban. Ha semmi sem változik, akkor eljutunk a Tritonig, bár kevés az üzemanyagunk.