Az ajándékot viszonozni kellett: egy finommívű kínai kard és egy halom tengerividraprém a partról. Elég sok idő eltelt, mire a beszélgetés visszakanyarodott a lényegre. Sandovalnak sikerült először a másik felet nyilatkozásra bírnia.

— Mivel oly sokat tudtok — kezdte Toktai — nyilyán azt is tudjátok, a Japán elleni támadásunk néhány évvel ezelőtt kudarcba fulladt.

— Az ég másképp akarta — mondta Li udvarias gúnnyal.

— Ugyan már! — morogta Toktai. — Az emberi ostobaság akarta másképp. Túl kevesen voltunk, túl tudatlanok, és túl messzire merészkedtünk a tengeren. És mivégre? Egy napon majd visszatérünk oda.

Everard tudta, hogy sajnos tényleg így lesz, egy vihar elpusztítja a flottát, és ki tudja hány fiatal harcos vész a tengerbe. De hagyta, hogy Toktai folytassa:

— A Kha kán rájött, hogy többet kell megtudnunk a szigetekről. Talán létrehozhatnánk egy bázist valahol Hokkaidótól északra. Aztán meg hallottunk beszélni még nyugatabbi földekről is. A kisodródott halászok időről időre megpillantották, a szibériai vadászok meséltek egy szorosról, amin túl földek vannak. A Kha kán szerzett négy hajót kínai legénységgel, és megparancsolta nekem, hogy vigyek magammal száz mongol harcost, és nézzek meg mindent, amit csak lehet.

Everard bólintott. Nem volt meglepve. A kínaiak már évszázadok óta hajóztak dzsunkákkal, amelyek némelyike akár ezer utast is szállítani tudott. Igaz, hogy ezek a hajók nem voltak még olyan megbízhatóak, mint amilyenek évszázadokkal később portugál hatásra lesznek, és tulajdonosaikat sem nagyon vonzotta az óceán, főleg nem a hideg északi vizek. Mégis akadtak olyan kínai navigátorok, akik ellestek néhány mesterségbeli fogást a koreaiaktól, a formózaiaktól, vagy éppen a saját apáiktól. Legalább a Kurill-szigeteket ismerniük kellett.