— Noyon — morogta figyelmeztetően Li. Szinte észrevétlenül a Járőrök felé biccentett. Toktai lakatot tett a szájára.

Li Everardhoz fordult:

— Voltak szóbeszédek egy déli aranybirodalomról is. Kötelességünknek éreztük, hogy ennek utánajárjunk, és amellett a köztes vidékeket is felfedezzük. Nem számítottunk arra a megtiszteltetésre, hogy a ti becses személyetekkel találkozunk.

— Ez nekünk megtiszteltetés — dorombolta Everard. Aztán a legkomolyabb arcát öltötte fel: — Az Arany Birodalom ura, királyom, akit nem lehet megnevezni, a barátság szellemében küldött minket. Fájlalná, ha titeket baj érne. Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk benneteket.

— Micsoda? — egyenesedett fel Tokai. Csontos keze a kardja után kapott, ami éppen nem is volt rajta, udvariasságból. — Ez meg mi a pokol?

— Valóban a pokol, Noyon. Bár ez a föld szépnek látszik, átok ül rajta. Mondd el nekik, testvérem.

Sandoval, akinek jobb orgánuma volt, átvette a szót. Meséjét úgy szőtte, hogy figyelembe vette a félcivilizált mongolokban még mindig ott bujkáló babonásságot, de közben nem keltette fel túlságosan a kínai szkepticizmust. Valójában két nagy déli királyság van, magyarázta. Az övék van messzebb, riválisuké pedig tőlük északra-keletre, erőddel a síkságon. Mindkét állam hatalmas erővel bír, amit nevezhetünk boszorkányságnak is, de finom tervezésnek is. Az északi birodalom, Badguys, az egész területet a magáénak tartja, és nem tűrne el rajta egy idegen expedíciót. Járőreik biztosan egykettőre fölfedezik a mongolokat, és villámmal agyonsújtják őket. Goodguys, a jószándékú déli ország nem tud védelmet ajánlani ellenük, csak követek útján tudja figyelmeztetni a mongolokat, hogy térjenek haza.