— A bennszülöttek miért nem beszéltek ezekről az uralkodókról? — kérdezte ravaszul Li.

— Vajon Burma dzsungeljeinek kis törzsei hallottak a nagy Kha kánról? — szegezte neki a kérdést Sandoval.

— Én idegen vagyok, és tudatlan — mondta Li. — Bocsásd meg, ha nem értetem meg szavaidat az ellenállhatatlan fegyverekről.

Ennél udvariasabban még sosem neveztek hazugnak, gondolta Everard. Aztán ezt mondta:

— Tarthatok egy kis bemutatót, ha a Noyonnak van egy állata, amit meg lehet ölni.

Toktai gondolkodóba esett. Arca ugyan továbbra is olyan volt, mint a rovátkolt szikla, de már verejték lepte be. Összeütötte a kezét, és parancsokat vakkantott a bekukkantó őrnek. Aztán a beálló csendet megtörendő, súlytalan fecsegésbe fogtak.

Végtelennek tűnő idő után egy harcos jelent meg. Azt mondta, hogy néhány lovas meglasszózott egy szarvast. Az megfelel a Noyon céljainak? Megfelel. Toktai vezetésével kimentek, aztán átnyomakodtak a gyülekező katonák közt. Everard ment a mongol után, és azt kívánta, bár ne lenne szükség erre a bemutatóra. Berakta a Mauserbe a töltény tárat.

— Csinálod? — kérdezte Sandoval.

— Krisztusra, nem.

A szarvast, egy fiatal sutát visszarángatták a táborba. Az állat szánalmasan remegett, nyaka körül a lószőr kötéllel. A nap éppen elérte a nyugati csúcsokat, fénye bronzszínűre festette a suta szőrét. Pillantásában volt valami vak szelídség, ahogy Everardra nézett. Intett az embereknek, hogy menjenek távolabb, aztán célzott. Már az első lövés megölte az állatot, de ő addig kerepeltette a fegyvert, amíg szitává nem lőtte a tetemet.

Amikor leeresztette a puskát, a levegő mintha megdermedt volna. Nem látta a vaskos, karikalábú, laposarcú embereket, csak érezte őket valami természetellenes élességgel: a veríték, a lovak és a füst szagát. Épp annyira nem-emberinek érezte magát, mint ahogyan azok látták őt.