A tűz feléledt a szél leheletére. Az erdei ember takarékoskodott a fával, a lángok alig világították meg kettejüket — csak a szemöldökük, az orruk, a pofacsontjuk, és a szemük csillogása látszott valamelyest. Aztán megint vörös-kék parázs maradt csak a fehér szénen pattogva, és sötétség burkolta be a két embert.

Everard nem sajnálta. A pipáját babrálta, erősen ráharapott és beszívta a füstöt, de nem sok vigaszt talált benne. Amikor megszólalt, az éjszakai fák zúgása majdnem elnyomta a hangját, de ezt sem sajnálta.

Ott volt mellettük a hálózsákjuk, a lovuk, a gépük — antigrav sikló és téridő-szökkenő egyben — ami idehozta őket. Amúgy kihalt volt a vidék, az övékhez hasonló ember rakta tüzek csak ritkásan hunyorogtak, mint magányos csillagok a világűrben, valahol felvonyított egy farkas.

— Azt hiszem — mondta Everard — néha minden zsaru gazembernek érzi magát. Eddig csak megfigyelő voltál, Jack. Az ilyen tevőleges megbízásokat, mint amiket én kapok, néha nehéz elfogadni.

— Ja — Sandoval még barátjánál is hallgatagabb volt. Alig szólalt még vacsora óta.

— Most meg ez. Bármit kell is tenned egy temporális interferencia megszüntetésére, legalább gondolhatod azt, hogy visszaállítod az eredeti fejlődési utat — szippantott Everard a pipájából. — Nem kell emlékeztetned rá, hogy az "eredeti" kifejezés ebben az összefüggésben értelmetlen. Ez csak amolyan pót-szó.

— Huh.

— De amikor a főnökeink, drága danelli barátaink nekünk mondják, hogy lépjünk közbe… Tudjuk, hogy Toktai emberei sosem térnek vissza Katájba. Miért kéne segítnünk, akár neked, akár nekem? Ha ellenséges indiánokba botlanának, vagy valami másba, én nem sírnék utánuk. Vagy legalábbis nem bánnám jobban, mint bármelyik másik balesetet ebben az átkozott mészárszékben, amit emberi történelemnek hívnak.