Everard az expedícióra koncentrált. A csapat éppen a nyílt terepen haladt, többé-kevésbé követve egy kis folyó vonalát. Vagy hetven férfi ügetett borzas szőrű, deresszín, rövidlábú és hosszúkás fejű ázsiai lovakon. Teherhordó állatokat és vezetéklovakat is vittek magukkal. Everard észrevett egy pár helyi útikalauzt is: félve ültek a nyeregben, testalkatuk és ruházatuk is más volt, mint a mongoloké. De figyelmét leginkább az újonnan érkezettek kötötték le.

— Van egy csomó vemhes kanca — jegyezte meg, csak úgy magának. — Gondolom, annyi lovat pakoltak fel a hajóra, amennyit csak tudtak, megálláskor pedig mindig kiengedték őket mozogni és legelészni. Most, hogy megint a szabadban járhatnak, jobban szaporodnak. Ez a fajta póni elég szívós ahhoz, hogy kibírja ezt a bánásmódot.

— A hajónál maradt csoport is nevel lovakat — közölte Sandoval. — Ennyit én is láttam.

— Mit tudsz még erről a bandáról?

— Csak amit már elmondtam, de ez alig több annál, mint amit most te magad is láthatsz. Meg a feljegyzést, ami Kublaj irattárában volt egy ideig. De ha emlékszel, futólag megjegyzi, hogy négy hajó indult el Toktai noyon és a tudós Li Tai-Tsung parancsnoksága alatt a Japánon túli szigetek felderítésére.

Everard szórakozottan bólintott. Nincs semmi értelme annak, hogy itt álldogáljak és ismételgessék, amit már százszor átrágtak. Ezzel csak a cselekvést halogatják.

Sandoval megköszörülte a torkát.

— Még mindig nem tudom, jó-e, ha mind a ketten lemegyünk — mondta. — Miért nem maradsz itt tartaléknak, arra az esetre, ha eldurvulnának?

— Hős-komplexus, mi? — mondta Everard. — Nem, jobb, ha együtt maradunk. Különben sem hiszem, hogy baj lesz. Legalábbis egyelőre. Ezek a fiúk intelligensebbek annál, minthogy csak úgy magukra haragítsanak valakit. Az indiánokkal is jóban vannak, nem? Mi pedig még ennél is sokkal ismeretlenebb társaság leszünk… De nem bánnék előtte egy korty szíverősítőt.