— Ja. Meg utána se!

Mindketten nyeregtáskájukba nyúltak, előszedtek egy-egy kis kulacsot, és meghúzták. A whisky tüzesen ömlött le Everard torkán, és jóleső meleget árasztott a vérében. Elindultak lefelé a lejtőn.

Fütty hasított a levegőbe. Észrevették őket. Everard egyenletes tempóban lovagolt a mongol menet eleje felé. Néhány íjas menetkísérő zárkózott fel melléjük, de nem avatkoztak be.

Gondolom, ártalmatlanoknak látszunk, gondolta Everard. Sandovalhoz hasonlóan ő is huszadik századi ruhában volt: vadászdzsekit viselt a szél és az eső ellen. Az ő kabátja jóval kevésbé volt elegáns, mint a navajo Abercombie-Fitch csodája. Mindkettőjüknél látható helyen tőr volt, elrejtve pedig Mauser gépfegyver és sokksugárvető.

A csapat megállt, olyan fegyelmezetten, mintha egyetlen lovas lenne. Everard alaposan megnézte őket, amint közeledett hozzájuk. Meglehetősen részletes képzést kapott az indulást megelőző órákban a mongolokról, a kínaiakról, de még a helyi indiánokról is — a nyelvükről, történelmükről, technológiájukról, erkölcseikről. De közelről még nem volt alkalma szemügyre venni őket.

Nem voltak valami látványosak: zömök, dongalábú, gyérszakállú, laposképű emberek. Mindegyik alaposan fel volt szerelve, csizmát, nadrágot viseltek laminált, lakkdíszes bőr mellvérttel, tölcsérszerű fémsisakkal, amelynek tüske vagy toll volt a csúcsán. Fegyvereik közt volt görbe kard, kés, lándzsa és összetett íj. A menet elejének egyik tagja aranyzsinóros jak-farokkal díszített zászlót hordozott. Kifejezéstelen mandulavágású szemmel figyelték a járőr közeledését.

A főnök világosan megkülönböztethető volt. Az élen lovagolt, és foszlott selyemköpeny lobogott a vállán. Termetesebb és keményebb arcú volt a többieknél, vöröses szakálla és szinte rómaias orra volt. A mögötte haladó indián kalauz visszahőkölt, de Toktai noyon helyben maradt, és ragadozó tekintettel méregette Everardot.