— Üdvözöllek — kiáltotta, amikor Everardék hallótávolságon belüké került. — Mily lélek vezérel benneteket ide? — Vérlázító kiejtéssel beszélte a később Klamath nyelvként ismert Lutuami dialektust.

Everard kifogástalan, ugatásszerű mongolsággal felelte:

— Légy üdvözölve, Batu fia Toktai. A Tengri akaratával békében jöttünk.

Ez hatásos nyitás volt. Everard látta, hogy a mongolok szerencsekabaláik után kapnak, vagy védőjelet mutatnak a gonosz tekintete ellen. De a Toktai balján lovagló férfi pillanatok alatt visszanyerte iskolázott önuralmát:

— Ó — mondta. — Tehát a Nyugat emberei is elérték ezt a földet. Ezt nem tudtuk.

Everard ránézett. A férfi magasabb volt bármelyik mongolnál, bőre szinte fehér, vonásai, kezei finomak. Bár nagyjából úgy volt öltözve, mint a többiek, nem volt nála fegyver. Idősebbnek látszott a Noyonnál, talán ötven évesnek. Everard meghajolt a nyeregben, és észak-kínaira váltott át:

— Nagyrabecsült Li Tai-Tsung, jelentéktelen személyemnek rosszul esik, hogy ellent kell mondani méltóságodnak, de mi az itteni — még délebbi birodalomból jöttünk.

— Hallottunk szóbeszédeket — mondta a tudós. Nem tudta teljesen leplezni izgalmát. — Még ide, a messze északra is eljutottak mesék egy gazdag és csodálatos országról. Azon vagyunk, hogy elvigyük kánotoknak a Kha kán, Kublaj, Tuli fia, Dzsingisz unokája üdvözletét, akinek a föld a lábai előtt hever.

— Hallottunk a Kha kánról — mondta Everard. — Ahogy tudunk a Kalifáról, a Pápáról, a Császárról és a kisebb uralkodókról is — Óvatosan kellett lavíroznia, hogy ne sértse meg nyíltan Katáj urát, de ugyanakkor a helyére is tegye. — Ezzel szemben rólunk keveset tudnak, mivel urunk nem keresi a külső világot, és azt se akarja, hogy az keresse őt. Engedjétek meg, hogy bemutassam méltatlan személyemet. Everard a nevem, és külsőm ellenére nem vagyok sem orosz, sem nyugati. A határ őrei közé tartozom.