Gondolkozzanak csak el rajta, hogy ez mit jelent.
— Nem jöttél túl nagy csapattal — vakkantotta Toktai.
— Nem volt szükség rá — mondta Everard a legsimább hangján.
— És távol vagy az otthonodtól — vetette közbe Li.
— Nem távolabb, mint ti lennétek, nagyrabecsült urak, a kirgiz pusztákon.
Toktai megmarkolta a kardja markolatát. Tekintete fagyos volt, de óvatos.
— Akkor hát — mondta végül — legyetek üdvözölve, mint követek. Táborozzunk le, és halljam királyotok üzenetét.
3.
A nyugati csúcsok fölött izzó nap ezüstösre festette a hósapkákat. Az árnyak megnyúltak a völgyben, az erdő sötétebb lett, de a nyílt mező egyre szebben ragyogott. Az általános csend csak kiemelte az apróbb zajokat: a folyó csobbanását, egy fejsze csendülését, a lovak fű-ropogtatását. Fafüst kanyargott az égre.
A mongolokat nyilván meglepték a látogatók, és a korai megállás. Tartották faarcukat, de tekintetüket néha lopva Everardékra vetették, és ilyenkor változatos vallásaik szavait mormolták — főleg pogány, de némelyek buddhista, muzulmán vagy nesztori imákat. Ez persze mit sem hátráltatta őket a tábor villámgyors és ügyes felverésében, az őrszemek felállításában, az állatok ellátásában és a vacsora elkészítésében. De Everard úgy érezte, hogy csendesebbek a szokásosnál. A fejébe ültetett tudás alapján úgy emlékezett a mongolokra, mint beszédes és vidám népekre.
Törökülésben ült a sátor padlóján. Sandoval, Toktai és Li egészítették ki a kört. Szőnyegeken ültek, és kis rézüstben forrt a tea. Ez volt az egyetlen sátor, amit felvertek: az ehhez hasonló ünnepélyes alkalmakra hozták magukkal. Toktai saját kezűleg töltött kumiszt, és odakínálta Everardnak, aki az etikettnek megfelelően zajosat szürcsölt belőle, aztán továbbadta. Ivott már rosszabbat is az erjesztett kancatejnél, mégis örült, hogy a rítus végeztével áttértek a teára.