— Ott! — mutatta a kísérője.

Lockridge odafordult és meglátta. A nő a kijelölt széknél állt. A férfi szíve hatalmasat dobbant. Istenem!

Olyan magas volt, mint Lockridge. Az egyszerű, finom és drága ruha olyan alakot mutatott, ami akár egy úszóbajnoké vagy Diánáé, a vadászat istennőjéé is lehetett volna. Fejét felszegve tartotta, fekete haja a vállára hullott, és egy játszi napsugár megcsillant rajta. Az arca? Lockridge nem tudta volna pontosan megmondani, a világ mely része formálta; ívelt szemöldök a hosszúkás és ferde zöld szem fölött, széles arccsontok, egyenes orr, kissé kiszélesedő orrlyukkal, parancsoló száj és áll, sárgásbarna arcszín. Bár a fizikális hasonlóság csekély volt, egy pillanatig bizonyos Ősi krétai ábrázolatokat idézett a férfiben a Kettősbárdos Miasszonyunkról, és csak aztán maradt ideje arra gondolni, mi vár rá. Némileg megszeppenve közeledett hozzá.

— Mr. Lockridge — a nő állította, nem kérdezte. Az akcentusa alapján sem lehetett megállapítani a származását: talán túlságosan is tökéletes volt a kiejtése. Hangja pedig mély fekvésű és zengő.

— I-igen — nyögte a férfi. — Izé…

— Storm Darroway vagyok. Leülünk? — Máris megtette, akárha egy trónra telepedne le, és kinyitotta a táskáját. — Rágyújt?

— Kösz — felelte Lockridge gépiesen. A nő felkattintott számára egy Tiffany öngyújtót, de ő maga nem gyújtott rá. Lockridge, hogy ne remegjen a keze, kissé megnyugtatta az idegeit. Helyet foglalt, és az őket elválasztó tiszta felületen át a nő szemébe nézett. Nyugtalansága mellett kissé csodálkozott, hogy lehet ilyen külsővel angolszász neve. Nos, lehet, hogy a szülei kiejthetetlen nevű bevándorlók voltak és nevet változtattak. Mégis, ebben a nőben nincs semmi a… a bevándorlók alázatosságából, feltűnni vágyásából.