— Attól tartok, még, izé, nem volt szerencsém találkozni önnel — dörmögte. A nő bal kezére pillantott. — …izé, Darroway kisasszony.

— Nem, természetesen nem. — A nő ismét elhallgatott, őt nézte, tekintete kifejezéstelenné vált. Lockridge fészkelődni kezdett. Hagyd abba, mondta magának. Kihúzta magát, viszonozta a tekintetet és várt.

A nő zárt ajakkal elmosolyodott.

— Nagyon jó — mormolta aztán élesen hozzá. — Egy chicagói újságban olvastam magáról, felkeltette az érdeklődésemet. Idejöttem, hogy én magam győződjek meg róla. Úgy tűnik, maga a körülmények áldozata.

Lockridge vállat vont.

— Nem akarok érzelgős történetet mesélni magának — mondta —, de igen, így van. Maga riporter?

— Nem. Csak érdekel, hogy igazságosan járjanak el. — Kaján hangsúllyal hozzátette: — Meglepi ez?

Lockridge fontolgatta.

— Eléggé. Akadnak olyan emberek, mint Erle Stanley Gardner, de a magafajta hölgy…

— Jobban is eltölthetné az idejét, minthogy hadakozzon. — Szélesen elmosolyodott. — Igaz. Én magam is némi segítségre szorulok. Talán maga az, aki segíthet.

Lockridge körül megbillent a világ.

— Nem tud felbérelni valakit, asszonyom… kisasszony?

— Néhány tulajdonság nem vásárolható meg, adottság kérdése, és nekem nem áll szándékomban hosszasan keresni. — Melegség költözött a hangjába. — Mondja el, hogy történt!

— Hát, látta az újságokban.

— A saját szavaival. Kérem!

— Nos… az áldóját… nem sokat tudok mondani. Egy éjszaka, pár héttel ezelőtt, hazafelé tartottam a könyvtárból. Elég rossz körzetben van. Egy csapat tizenéves rontott rám. Gondolom, meg akartak verni heccből meg a kis pénzemért. Nem hagytam magam. Egyikük a járdának esett és betörte a fejét. A többi gyorsan elszelelt. Hívtam a rendőrséget, és mire észbe kaptam, már gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádoltak.