— Nem hivatkozott önvédelemre?

— Dehogynem. Hivatkoztam. Nem sokra mentem vele. Nincsenek szemtanúk. Egyet sem ismertem fel azok közül a punkok közül; az utca sötét volt. És az utóbbi időben rengeteg gond akadt az effélék meg az iskola között. Engem korábban már felfüggesztettek egy kis balhé miatt, amikor néhányuk a középiskolás bandából tönkre akart tenni egy kirándulást. Most pedig rám fogták, hogy ez a fickó meg én bosszúból verekedtünk. Én, a harci kiképzésemmel, kikészítettem egy gyee-ree-ket! — Düh tört fel benne, hányinger. — Gyerek egy frászt! Nagyobb és szőrösebb volt, mint én. És voltak vagy tucatnyian. Csakhogy az államügyészünk rendkívül becsvágyó.

A nő őt tanulmányozta. Pontosan úgy, ahogy Lockridge apja figyelte egykor a Kentucky hegyei közti farmon egy frissen szerzett fiatal bika viselkedését.

— Megbánta? — kérdezte kis szünet után a látogató.

— Nem. Ez is ellenem szól. Nem vagyok jó színész. Ó, az biztos, hogy nem állt szándékomban megölni senkit. Mindvégig kesztyűs kézzel bántam velük. Merő véletlen, hogy az a punk olyan szerencsétlenül esett el. Sajnálom, hogy így történt, de a lelkiismeretem tiszta. Arra jártam, csak a saját dolgommal törődtem, és… Tegyük fel, nem tudtam volna, hogyan védjem magam. A kórházban kötöttem volna ki, vagy a hullaházban. Mindenki azt mondta volna: „Milyen szörnyű! Építenünk kell még egy ifjúsági javítóintézetet”!

Lockridge válla meggörnyedt. Elnyomta a cigarettáját, és a kezére meredt.

— Elég bolond voltam, hogy ezt mondjam a sajtónak is — folytatta színtelenül. — Más megjegyzéseket is tettem. Úgy tűnik, errefelé nem nagyon szeretik a délieket mostanában. Az ügyvédem mondja, hogy a helyi liberálisok fajgyűlölőnek neveznek. Ugyan, kérem, ahonnan én jöttem, színes embert alig láttam; és akinek faji előítéletei vannak, nem megy feltétlenül antropológusnak; és azok a semmirekellők ráadásul fehérek voltak. Csakhogy úgy látszik, ez mit sem változtat az emberek véleményén.