Dühe önmaga ellen fordult.

— Sajnálom, kisasszony. Nem állt szándékomban siránkozni.

A nő feléje nyúlt, de visszafogta magát. Lockridge felnézett, és látta, hogy a különös, szép arcon olyan büszkeség tükröződik, hogy az már szinte önteltségnek hat. Storm Darroway mégis halkan, majdhogynem gyengéden szólalt meg.

— Nyílt szíve van. Ezt reméltem.

Máris egészen személytelen, üzleti hangra váltott.

— Milyenek a kilátásai a tárgyalásra?

— Nem valami jók. A bíróság kijelölt egy ügyvédet, ő azt mondja, hirtelen felindulásból elkövetett emberölés mellett kellene kiállnunk, akkor megúszhatom egy kisebb büntetéssel. Nem tudom belátni. Ez nem jó.

— A szavaiból úgy veszem ki, nincs pénze elhúzódó jogvitára.

Hűha, gondolta Lockridge. Egy ilyen nő, és úgy beszél, mint egy egyetemi tanár?

— Nincs. Diplomás ösztöndíjból élek. Anyám esküdözik, hogy elzálogosítja a házat, hogy előteremtse az óvadékot; ő özvegy és egyik bátyám sem gazdag. Nem akarom, hogy ezt megtegye. Persze, visszafizethetném az adósságot, ha én nyernék. De ha nem…

— Szerintem nyerhet. Jól tudom, hogy a chicagói William Ellsworth a nemzet egyik legjobb bűnvádi ügyvéde?

— Mi? Hát… hát… Nemigen vesztett még el ügyet, azt mondják.

Lockridge elképedten tátogott. Remegni kezdett. Storm Darroway az állat simogatta.

— Jó magánnyomozók előkeríthetnék ennek a kölyök-bandának a tagjait — mondta elgondolkodva. — Aznap esti hollétüket megállapíthatja a bíróság, és jól irányzott keresztkérdésekkel meg lehet törni a hazugságaikat. Találnunk kell olyanokat is, akik a maga jelleme mellett tanúskodnak. Eddigi élete feddhetetlen, igaz?

— Nos… — Lockridge összeszorította a fogát. Kierőszakolt valami mosolyfélét. — Meglehetősen. De nézze, ez egy vagyonba kerül!