Csakhogy Hallam erre képtelen volt. Előbb-utóbb ugyanis Denison szükségképpen megáll mellette, hogy azzal a bosszantó félmosolyával a volfrám után érdeklődjék. Mit mondhat erre? Netán azt, hogy „nem volfrám, mint már említettem is”?

Denison minden bizonnyal tovább érdeklődne:

— Ó! Akkor micsoda? — És Hallamet semmi sem kényszeríthette, hogy kitegye magát a várható gúnyolódásnak, ha azt találná mondani: plutónium 186. Ki kell találnia, mi az, és egyedül kell kitalálnia! Nem bízhat senkiben, világos!

Két héttel a történtek után dühtől remegve lépett be Tracy laboratóriumába.

— Ugye, maga mondta, hogy az az anyag nem radioaktív?

— Miféle anyag? — kérdezte automatikusan Tracy. Nem is emlékezett semmire.

— Az az anyag, amit maga plutónium 186-nak nyilvánított — mondta Hallam.

— Hát persze. Az stabil is volt.

— Olyan stabil, mint a maga hülye feje, körülbelül. Ha maga szerint ez nem radioaktív, akkor okosabb, ha elmegy vízvezeték-szerelőnek.

Tracy összevonta a szemöldökét.

— Oké, doki. Adja ide, és próbáljuk ki! — Aztán azt mondta: — Megfoghatatlan. Most meg radioaktív! Nem erősen, de mégis. Nem is tudom, hogyan tévedhettem!

— Én sem tudom, mennyire vegyem komolyan azt a hülyeséget a plutónium 186-tal.

Hallamet szó szerint fojtogatta az elkeseredés. A rejtély úgy hatott rá, mint valami személyes sértés. Akárki cserélgette is a palackokat, akárki cserélgette is a tartalmukat, vagy megint elcserélte, vagy direkt kitalált egy ilyen fémet, csak hogy belőle bolondot csináljon. Akárhogy is: a megoldásért kész volt a világot is darabokra szedni, ha másképp nem megy — és ha képes rá. Olyan intenzív konokság dolgozott benne, hogy nehéz lett volna félresöpörni. Közvetlenül G. C. Kantrowitschhoz fordult, aki saját, meglehetősen fényes pályájának vége felé közeledett. Kantrowitsch általában nehezen állt rá, hogy segítsen, de ha egyszer érdekelni kezdte valami, könnyen tüzet fogott.