Hamarosan valami borzasztó fog történni.

Te már sejted, ugye?

Nem te vagy az egyetlen.

— Mi ütött beléjük? — kiabálta túl Széltoló a fültépő lármát.

A Könyvtáros behúzta nyakát, amikor egy bőrkötéses grimoire kilőtt polcáról, s láncának hossza hirtelen rándulással megakasztotta félúton a levegőben. Aztán lebukott, gördült egyet s a Maleficio Fel Fedezeisey az Demonologgiárúl egy példányán landolt, ami szorgosan püfölte állványát.

— Uúúk! — mondta.

Széltoló a vállát egy reszkető polcnak vetette, és térdével visszakényszerítette zizegő köteteit a helyükre. Rettenetes volt a zaj.

A varázskönyvek rendelkeznek egyfajta élettel. Néhányuk túlságosan is sokkal; például a Necrotelicomicon első kiadását vasból készült védőborítóban kell tartani, A Leuitatio Ygaz Müveszettye a legutóbbi másfélszáz évet a szarufák közelségében töltötte, s a Nossza Bele féle Szekszwaraslatock Kyvonatos Kézikönvjét egyes-egyedül egy teremben, egy jéggel teli tartályban őrzik, s szigorú előírás szerint csak az a varázsló olvashatja, aki már elmúlt nyolcvan éves, és, lehetőleg, halott.

De még a legfontosabb polcokon lévő közönséges grimoire-ok és művészeti ősnyomtatványok is olyan nyughatatlanok meg idegesek voltak, mint a csirkeól lakói, amikor valami áporodott szagú kapar az ajtó alatt. Csukott borítóikból elfojtott kaparászás hallatszott, akár karmoké.

— Mit mondtál? — visította Széltoló.

— Úúúk!

— Rendben!

Széltoló, úgyis, mint tiszteletbeli segédkönyvtáros, nem sokkal jutott előbbre az alapvető indexkészítésnél és banánadogatásnál, s csodálattal töltötte el az a mód, ahogyan a Könyvtáros a remegő polcok között baktatott, itt végigfuttatva fekete bőrű kezét egy reszkető köteten, ott megvigasztalva egy rémült nagyszótárt néhány csillapító, emberszabású mormogással.

Némi idő elteltével a Könyvtár elkezdett visszazökkenni a normális keretek közé, s Széltoló érezte, hogy vállizmai ellazulnak.