Ámbár törékeny béke volt ez. Itt-ott megzizzent egy lap. A távoli polcokról egy gerinc vészjósló reccsenése hallatszott. A kezdeti pánik után a Könyvtár most olyan elővigyázatos és ijedős lett, mint egy hosszúfarkú macska a hintaszékgyárban.

A Könyvtáros visszabandukolt a polcok közti folyosón. Olyan volt az arca, amibe csak egy traktorkerék szerethetett volna bele, s állandóan halvány mosoly ült rajta, de Széltoló meg tudta állapítani abból a módból, ahogy az emberszabású bemászott az íróasztala alatti kuckójába s fejét a pokróc alá rejtette, hogy mélyen aggódik.

Nézzük meg jobban Széltolót, mialatt kémlelődik a mogorva polcok körül. A Korongon nyolc szintje van a varázslóságnak; tizenhat esztendő elteltével Széltolónak még mindig nem sikerült eljutnia az elsőre sem. Valójában néhány oktatójának az a megfontolt véleménye, hogy a fickó még arra is képtelen, hogy elérje a nulladik szintet, amivel a legtöbb normális ember születik; más szavakkal megfogalmazva, már fölmerült, hogy amikor Széltoló majd meghal, az emberi faj átlagos okkult képessége ténylegesen növekedni fog egy csipetnyit.

Magas, vékony, és azt a fajta csenevész szakállat viseli, ami úgy néz ki, mint amit azok az emberek viselnek, akiket a természet nem szánt szakállasnak. Öltözéke egy sötétvörös köntös, ami valaha jobb napokat, esetleg jobb évtizedeket, látott. De nyilvánvaló, hogy varázsló, mert van egy csúcsos fövege kajla karimával. Nagy ezüst betűkkel rá van hímezve a „Varászlo” szó, olyan valaki által, akinek kézimunkázási készsége még rosszabb, mint a helyesírása. Egy csillag is van a csúcsán. A flitterek többsége már lehullott róla.

Kalapját jól a fejébe nyomva, Széltoló átküzdötte magát a Könyvtár vénséges ajtaján, s kilépett a délután aranyló fényébe. Minden békés volt és csöndes, amit csak a Művészetek Tornya körül köröző varjak hisztérikus károgása tört meg.