És imígyen a hosszú délután telt s múlott. A kalap kifakult párnáján guggolt Stürcünep lakosztályában, míg ő maga a kádban üldögélt, s szakállát szappanozta. Más varázslók dolgozószobájukban szunyókáltak, vagy könnyű sétára indultak a kertben, hogy az esti ünnepségre megfelelő étvágyat fejlesszenek ki; ehhez általában már egy tucatnyi lépést elégségesnek ítéltek.

A Nagycsarnokban, kétszáz korábbi Arkrektor faragott vagy festett pillantása alatt, a főkomornyik alá tartozó szolgahad megterítette a hosszú asztalokat és elrendezte a padokat. A bolthajtásos konyhák labirintusában… nos, a képzeletnek nincs szüksége segítségre. Mindenesetre tartalmaznia kell rengeteg zsírt meg hát meg ordítozást, dézsányi kaviárt, egész sült ökröket, faltól falig kifeszített szerpentinlánchoz hasonlatos kolbászfüzéreket, magát a műszakban lévő konyhafőnököt a hűvös termek egyikében az utolsó simításokat végezvén az Egyetem makettjén, amit valami megmagyarázhatatlan okból vajból formázott meg. Ezt minden egyes ünnepi alkalomkor megtette — vajhattyakat, vajépületeket, teljes zsírossárga, avasodó menazsériákat — és annyira élvezte a dolgot, hogy senkinek se volt szíve rászólni, hagyja már abba.

A saját pinceútvesztőjében a pohárnokmester bort fejtve és kóstolgatva csatangolt a hordók között.

A várakozásteljes hangulat még a nyolcszáz láb magas Művészetek Tornyát — állítólag a világ legvénebb épülete — benépesítő varjakat is elérte. Magasan a város háztetői fölött, a torony omladozó kövei viruló miniatűr erdőket rejtettek. Bogarak és apró emlősök egész fajai fejlődtek ki odafönn, és, mivel mostanság az emberek ritkán másztak föl oda a torony aggasztó, a legenyhébb légmozgásra billegni kezdő hajlamának köszönhetően, a varjak magukénak tudhatták az egészet. Most éppen körberepdesték egy eléggé feldúlt lelkiállapotban, mint muslicák a vihar előtt. Ha valaki odalenn észrevenné őket, nem lenne rossz ötlet.