Széltoló egy darabig figyelte őket. Az Egyetem varjai kemény egy madárbanda. Nem olyan könnyű fölzaklatni őket.

Másrészt…

…az ég halványkék volt, aranyló árnyalattal, meg néhány bolyhos felhőfoszlánnyal a magasban, amik rózsaszínben ragyogtak a hosszabbodó fényben. A vén gesztenyefák a négyszögletű belső udvarban teljes virágjukban pompálltak. Egy nyitott ablakból kihallatszott, ahogy egy mágia szakos diák játszott a hegedűjén, méghozzá pocsékul. Az egész határozottan nem annak tűnt, amit az ember baljósnak nevezne.

Széltoló a meleg kőfalnak dőlt. És fölsikoltott.

Az épület borzongott. Érezte, ahogy a reszketés átterjed a kezén, föl a karján, afféle halvány, ritmikus érzet, pont a megfelelő hullámhosszon ahhoz, hogy leküzdhetetlen rettegést sugalljon. Maguk a kövek voltak halálra rémülve.

Széltoló borzadva nézett le egy halk, csörömpölő zajra. Egy díszes csatornatető hátraesett, s az Egyetem patkányainak egyike kidugta bajuszát. Kétségbeesett pillantást vetett Széltolóra, miközben nagy nehezen fölmászott s elslisszolt mellette, mely cselekedetét utánozta törzsének sokasága. Néhányan közülük ruhát viseltek, de ez nem volt szokatlan az Egyetemen, ahol a háttérvarázslatok magas szintje fura dolgokat művelt a génekkel.

Ahogy körbebámult, Széltoló további szürke áradatokat is megpillantott, amik a csatornákon keresztül törekedtek az Egyetem elhagyására, s a külső falak felé özönlöttek. A füle mellett rezzent a repkény, és egy csapatnyi patkány halálmegvető ugrások sorozatával a vállán termett, majd lesiklott köntösén. Egyéb szempontból abszolút figyelmen kívül hagyták, ám ez, ismét csak, nem volt szokatlan. A legtöbb élőlény egyáltalán nem vette figyelembe Széltolót.

Aki megfordult és bemenekült az Egyetemre, köntöse csattogott térde körül, míg csak oda nem ért a kincstárnok irodájához. Dörömbölt az ajtón, ami nyikorogva kitárult.

— Á! Ez itten, ümm, Széltoló, nemde? — szólalt meg minden lelkesedés nélkül a kincstárnok. — Mi a gond?