— Süllyedünk!

A kincstárnok néhány pillanatig mereven rámeredt. Horganynak hívták. Magas volt, szívós és izmos, de sovány, s úgy nézett ki, mint aki korábbi életeiben ló volt, s a jelenlegiben épp csak elkerülte ezt a végzetet. Mindig azt a benyomást keltette az emberekben, hogy a fogaival néz rájuk.

— Süllyedünk?

— Igen. Minden patkány menekül!

A kincstáros egy újabb tekintetet vetett rá.

— Kerülj beljebb, Széltoló! — mondta kedvesen. Széltoló követte őt a sötét, alacsony mennyezetű szobába, aztán az ablakhoz, ami a kertek fölött a folyóra nézett, a folyóra, amely békésen szivárgott a tenger felé.

— Nem vitted te, ümm, túlzásba? — kérdezte a kincstárnok.

— Mit vittem túlzásba? — kérdezett vissza Széltoló rossz lelkiismerettel.

— Tudod, ez egy épület — szögezte le a kincstárnok. Mint a legtöbb varázsló, amikor rejtéllyel szembesül, elkezdett cigarettát sodorni. — Határozottan állíthatom, hogy nem hajó. Tudod, vannak rá módok, hogy az ember ezt megállapítsa. Az orrtőke körül szökellő delfinek szűke, a hajófenék egy bizonyos hiánya, ilyesmik. Az elmerülés esélye csekély. Ellenkező esetben, ümm, a legénység a raktárakba kellene szálljon és a partra kéne evezzünk. Ümm?

— De a patkányok…

— Gabonaszállító hajó a kikötőben, úgy vélem. Valami, ümm, tavaszünneplő rítus.

— Biztos vagyok benne, hogy éreztem az épület rázkódását is — jegyezte meg Széltoló egy árnyalatnyi elbizonytalanodással. Itt, ebben a csöndes szobában, a rostélyon pattogó tűzzel, az egész valahogy nem tűnt olyan valóságosnak.

— Múló földlökés. Nagy A'Tuin csuklik, ümm, esetleg. Uralkodni magadon, ezt kéne tenned. Nem ittál, ugye?

— Nem!

— Ümm. Szeretnél?

Horgany nesztelenül odalépdelt a sötét tölgyfa szekrényhez, és elővett két poharat, amiket megtöltött a vizeskancsóból.