És a varázslók atyja az istácok s összeverődő tengeri füvek közepette ücsörgött a szirt szélén, karjában ringatta a csecsemőt, s mereven bámult a nyílt tenger irányába.

Egy fekete, a part felé tartó felhő kavargott ott, s a fény, amit maga előtt lökdösött, azzal a mélyen szirupos jelleggel rendelkezett, amit csak egy igazán komoly égiháború előtt szokott magára ölteni.

A varázsló hátrafordult a mögötte támadt hirtelen csendre, s sírástól kivörösödött szemmel nézett föl egy magas, csuklyás fekete köntöst viselő alakra.

VERES IPSZILÓR? — szólt az alak. A hang kongott, mint egy barlang, és olyan fajsúlyos volt, akár egy neutroncsillag.

Ipszilór elvigyorodott a hirtelen megőrültek borzalmas vigyorával, s föltartotta a gyereket, hogy a Halál szemrevételezhesse.

— A fiam — közölte. — Zsetonnak fogom hívni.

VAN OLYAN JÓ NÉV, MINT AKÁRMELYIK — udvariaskodott a Halál. Üres szemgödre lebámult az álomba temetkezett kis arcra. A híresztelések ellenére a Halál nem kegyetlen — csupáncsak borzasztó, borzasztó jól végzi a munkáját.

— Elvitted az anyját — mondta Ipszilór. Érzelemmentes kijelentés volt, szemlátomást a legcsekélyebb neheztelés nélkül. A szirtek mögötti völgyben Ipszilór tanyájának romjai füstölögtek, s a föltámadó szél már elkezdte széthordani a mulandó hamvakat a sziszegő dűnéken.

SZÍVROHAM VOLT A VÉGE — szögezte le a Halál. — VANNAK ROSSZABB HALÁLNEMEK IS. NEKEM ELHIHETED.

Ipszilór kibámult a tengerre.

— A mágiámmal sem tudtam megmenteni — mondta.

VANNAK HELYEK, AHOVÁ MÉG A VARÁZS SEM JUTHAT EL.

— És most jöttél a gyerekért?

NEM. A GYERMEKNEK MEGVAN A MAGA SORSA. ÉRTED JÖTTEM.

— Á! — A varázsló fölállt, gondosan lefektette az alvó babát a gyér fűre, s fölvette a hosszú botot, amely addig ott hevert. Fekete fémből készült, ezüst- és aranyvésetek hálója borította, ami gazdag s baljós ízléstelenséggel ruházta föl; a fém oktiron volt, természetéből kifolyólag varázslatos.