— Tudod, ezt én magam készítettem — jegyezte meg. — Mind azt mondták, nem lehet fémből varázspálcát csinálni, azt mondták, fából kell lennie, de tévedtek. Sokat beletettem önmagamból. A fiamnak fogom adni.

Szeretetteljesen végigsimította a botot, ami halk hangot adott ki.

Megismételte, majdhogynem csak magának:

— Sokat beletettem önmagamból.

JÓ BOT — ismerte el a Halál.

Ipszilór a magasba emelte a botot, s lenézett nyolcadik fiára, aki gőgicsélt egyet.

— Az anyja lányt szeretett volna — mondta.

A Halál vállat vont. Ipszilór egy elképedésből és haragból vegyített pillantást vetett rá.

— Micsoda hát ő?

EGY NYOLCADIK FIÚ NYOLCADIK FIÁNAK NYOLCADIK FIA — felelte a Halál nem túl segítőkészen.

— S az mivé teszi őt?

BŰBÁJOSSÁ, AHOGY AZT TE IS JÓL TUDOD.

Mennydörgött, mintegy végszóra.

— Mi lesz a sorsa? — üvöltötte túl Ipszilór a föltámadó szélvihart.

A Halál újra vállat vont. Ebben nagymester volt.

A BŰBÁJOSOK MAGUK TEREMTIK SAJÁT SORSUK. ÉPP CSAK ÉRINTIK A FÖLDET.

Ipszilór ránehezedett a botra, ujjaival dobolt rajta, szemlátomást elmerült gondolatai útvesztőjében.

— Nem — mormolta lágyan —, nem. Én fogom alakítani a sorsát.

ERRŐL LEBESZÉLNÉLEK.

— Maradj csöndben! És hallgass, mikor elmondom neked, hogy elűztek engem, a könyveikkel meg a szertartásaikkal meg a Tanukkal! Varázslónak nevezik maguk, s közben kevesebb a varázserő az egész csupaháj testükben, mint nekem a kisujjamban! Kitiltottak! Engem! Csak, mert kimutattam, hogy emberből vagyok! És ugyan milyen lenne az ember szerelem nélkül?

RITKA — válaszolta a Halál. — MINDAZONÁLTAL…