A Megfoltozott Dob elsötétített bárjában egyik-másik vendég sietve körülpillantott a zaj hallatán. Újonnan érkezhettek a városba. A törzsvendégek sose vettek figyelembe meglepő hangokat, úgymint nyögéseket vagy kellemetlenül húsbavágó neszeket. Sokkal egészségesebb az ilyen alkalmi süketség. A város némely részeiben, aki kíváncsi, nem csak hamar megöregszik, hanem a folyóba is hajítják, lábához kötött ólomsúlyokkal.

Széltoló keze bizonytalanul lengedezett az előtte lévő asztalon tülekedő üres poharak hosszú sora fölött. Már majdnem sikerült elfelejtenie a csótányokat. Még egy ital, s lehetséges, hogy képes lesz megfeledkezni a matracról is.

— Bumm! Tűzgolyót neki! Szertefoszlik, mint a füst! Bumm!… Bocsánat.

A Könyvtáros gondosan Széltoló hadonászó karjának hatósugarán kívülre húzta azt, ami megmaradt a söréből.

— Ez az igazi varázslás! — nyomott el Széltoló egy böffenést.

— Úúúk.

Széltoló belemeredt utolsó sörének habos maradékába, és aztán, módfelett óvatosan arra az esetre, ha a feje teteje esetleg lepottyanna, előrehajolt, s valamennyit egy csészealjba löttyintett a Poggyász számára, ami az asztal alatt ólálkodott. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, mert általában azzal szokta őt zavarba hozni a kocsmákban, hogy odaoldalgott más ivókhoz, és addig terrorizálta őket, míg meg nem etették csipsszel.

Spiccesen töprengett, hogy gondolatmenete vajon hol siklott ki.

— Hol tartottam?

— Úúúk — adta értésére a Könyvtáros.

— Aha — derült föl Széltoló. — Ők bezzeg nem foglalkoztak szintekkel meg fokozatokkal, tudod. Akkoriban még voltak igazi bűbájosok. Elindultak a nagyvilágba, és új bűvigéket találtak, és kalandokba keveredtek…

Bemártotta ujját egy sörtócsába, és egy vázlatot firkált a pecsétes, csupa karcolás asztalra.

Széltoló oktatóinak egyike azt mondta róla, hogy „ha mérhetetlen tudatlanságnak bélyegezzük azt, amit fölfog mágiaelméletből, akkor nem marad megfelelő kifejezés annak leírására, amit az alkalmazott varázslásról nem tud”.