Ez mindig fejtörést okozott Széltolónak, ugyanis szívből ellenezte azt az elképzelést, hogy az embernek értenie kell a mágiához, ahhoz, hogy varázsló legyen. Ő tudta magáról, hogy varázsló, lelke mélyén. Annak, hogy jól varázsol vagy sem, ehhez semmi köze. Az csak örvendetes ráadás, nem igazán határoz meg valakit.

— Amikor kisfiú voltam — mondta reménytelenül vágyakozva —, láttam azt a képet egy bűbájosról egy könyvben. Egy hegy csúcsán állt, intett kezével, és a hullámok azonnal jöttek, úgy, tudod, ahogy az Ankh-öbölben csinálják egy orkánban, és villámok cikáztak körülötte…

— Úúúk?

— Fogalmam sincs, miért nem, lehet, hogy gumicsizma volt rajta — csattant föl Széltoló, aztán tovább álmodozott. — És volt neki az a pálcája, meg rajta egy kalap, pont olyan, mint az enyém, és a szeme valahogy izzott, és az ujjbegyéből jött az a mindenféle olyan tündöklés-izé, és azt gondoltam akkor, hogy egy nap majd én is ezt fogom tenni, és…

— Úúúk?

— Na jó, de legalább a felét.

— Úúúk.

— Hogy tudsz fizetni ezért? Valahányszor valaki ad neked egy kis pénzt, megeszed.

— Uúúk.

— Megáll az eszem.

Széltoló befejezte a vázlatot. Egy pont-pont-vesszőcske ember állt egy szirten. Nem nagyon hasonlított rá — állott sörbe rajzolni nem kifejezetten precíziós művészet —, pedig azt akarta.

— Ez az, amivé válni szerettem volna — nyilatkozta. — Ratatata! Nem ez a vacak piszmogás. Ez a rengeteg könyv meg ilyesmik, hát ez nem az, amiről az egésznek szólnia kéne. Igazi varázsolás, az kellene nekünk.

Ezen utolsó megjegyzés kiérdemelte volna a nap legtévesebb állításáért járó fődíjat, ha Széltoló eztán nem tette volna még hozzá:

— Milyen kár, hogy manapság már egy csepp se akad belőle erre.