Horgany megkocogtatta az asztalt kanalával.

Imponáló alak volt díszköntösében, a Látnokok Tiszteletreméltó Tanácsának bíbor- és vermelincsuklyájával

A csarnok végében álló óriási óra a kilences szélén reszketett.

A kanállal kocogtatásnak nem volt valami nagy hatása. Horgany fölkapott egy ónkupát, s tiszta erőbál lecsapta az asztalra.

— Fivéreim! — kiáltotta, s biccentett, ahogy elhalt a zsivaj. — Köszönöm. Megkérlek titeket, álljatok most föl, a, ümm, kulcsok ceremóniájához.

Kacagás gyöngyözött, s a várakozás általános moraja kélt, ahogy a varázslók hátralökték padjaik, s bizonytalanul lábra kaptak.

A Csarnok kétszárnyú ajtaja be volt zárva, három retesszel szorosan bereteszelve. A bejövé Arkrektornak háromszor kell bebocsáttatást kérnie, mielőtt elhúzzák a reteszeket, imígyen jelezve, hogy a varázslóság általános egyetértésével nyerte el méltóságát. Vagy valami ilyesmit. A szokás eredete az idők homályába veszett, ami mindezidáig elégséges indoknak bizonyult a megőrzésére.

A beszélgetés elhalt. Az összegyűlt varázslósereg az ajtóra bámult.

Halk kopogtatás hallatszott.

— Menj innét! — kiabálták a varázslók. Néhányan összeestek röhögtükben pusztán eme kifinomult humortól.

Horgany fölemelte a nagy vaskarikát, amely az Egyetem kulcsait tartotta. Nem mindegyik készült fémből. Nem mindegyik volt látható. Néhány közülük igencsak furán festett.

— Ki légyen az, ki kopogtata kulcstalan? — intonálta.

— Én vagyok.

Ami furcsa volt ebben a hangban, az a következő: minden varázslónak úgy tetszett, hogy a beszélő pont mögötte áll. Legtöbbjük azon kapta magát, hogy hátrapislog a válla fölött.

A döbbent csönd e másodpercében a zár élesen kattant egyet. Megbűvölve-elborzadva nézték a varázslók, ahogy a súlyos vasreteszek saját maguktól visszahúzódnak; a hatalmas tölgyfagerendák, amiket az Idő a sziklánál ellenállóbbra érlelt, kisiklanak tokjukból; a zsanérok lobbanva izzanak először vörösen, majd sárgán, végül fehéren, aztán fölrobbannak. Lassan, rettenetes elkerülhetetlenséggel, az ajtószárnyak bedőltek a csarnokba.