Az égő zsanérok okozta füstben egy kivehetetlen alak állt.

— Ördög és pokol, Virid — szólalt meg az egyik közel álló mágus —, ez aztán döfi!

Ahogy az alak hosszúkat lépdelve a fénybe ért, mind megláthatták, hogy ez bizony nem az öreg Virid Stürcünep.

Legalább egy fejjel alacsonyabb volt bármelyik varázslónál, s egyszerű, fehér köntöst viselt. Továbbá több évtizeddel fiatalabb is volt; úgy tíz év körülinek látszott, s egyik kezében egy botot tartott, amely jelentős mértékben hosszabb volt nála.

— Jé, nem is varázsló…

— Hol van a csuklyája?

— Hol van a kalapja?

Az idegen odasétált az elámult mágusok sorfalához, s lecövekelt a központi asztal előtt. Horgany egy szőke hajbozont keretezte sovány, fiatal arcra nézett, és, mindenek fölött, egyenesen bele egy belülről izzó, aranyló szempárba. Úgy érezte, az a szempár nem őt nézi. Úgy tűnt, mintha egy olyan pontra meredne, ami vagy hat hüvelykkel a feje mögé esik. Horganynak az volt a benyomása, hogy útban van, s határozottan fölösleges az azonnali kívánalmak szempontjából.

Összekaparta maradék méltóságérzetét, s teljes magasságában kihúzta magát.

— Mit jelentsen, ümm, ez? — kérdezte. El kellett ismerje, hogy ez elég gyöngécskére sikeredett, de, úgy tűnt, annak az izzásig hevített tekintetnek állhatatossága kitörölt minden szót az emlékezetéből.

— Eljöttem — válaszolta az idegen.

— Eljöttél? Miért jöttél?

— Hogy elfoglaljam helyem. Hol a székem?

— Hallgató vagy? — kívánta tudni Horgany, elsápadva a méregtől. — Hogy hívnak, fiatalember?

A fiú teljesen figyelmen kívül hagyta, s körbenézett az egybegyűlt varázslókra.