— Ki itt a leghatalmasabb varázsló? — érdeklődött. — Szeretnék vele találkozni.

Horgany biccentett. Ketten az egyetemi pedellusok közül, akik az utolsó pár percben az újonnan jött felé oldalogtak, fölbukkantak mindkét könyöke mellett.

— Vigyétek és hajítsátok ki az utcára! — utasította őket Horgany. A pedellusok, nagydarab, szolid, komoly férfiak, bólintottak. Banánfürthöz hasonló kezükkel megmarkolták a fiú pipaszár karjait.

— Apád hallani fog ám erről! — fenyegette meg szigorúan Horgany a fiút.

— Már tud róla — felelte a gyerek. Fölnézett a két pedellusra, és vállat vont.

— Mi folyik itt?

Horgany megfordulva megpillantotta Skármőr Biliászt, az Ezüstcsillag Rend főnökét. Míg Horgany a soványság felé hajlott, Biliász terjedelmes volt, eléggé úgy nézett ki, mint egy kis, rögzített léggömb, amit, ki tudja, miért, kék bársonyba és vermelinbe burkoltak; ketten együtt két normális méretű embert tettek ki.

Sajnálatos módon Biliász az a fajta ember volt, aki büszke arra, hogy jól kijön a gyerekekkel. Lehajolt, már amennyire az elfogyasztott vacsora ezt lehetővé tette, s pofaszakállas, kivörösödött képét a fiú arcába tolta.

— Mi a gond, fiúcska? — nyájaskodott.

— Ez a gyermek betört ide, mert, mint mondja, találkozni akar egy hatalmas varázslóval — közölte rosszallóan Horgany. Ki nem állhatta a gyerekeket; ez lehetett az oka, amiért azok olyan roppantul vonzódtak hozzá. E pillanatban még sikeresen megakadályozta önmagát abban, hogy töprengeni kezdjen az ajtó felöl.

— Nincs abban semmi rossz — mondta Biliász. — Minden valamirevaló legényke varázsló szeretne lenni. Én is varázsló akartam lenni, mikor kisfiú voltam. Hát nincs igazam, fiúcska?

— Irdatlan-é a hatalmad? — kérdezte a fiú.

— Hmmm?

— Azt kérdeztem, irdatlan-é a te hatalmad? Mennyire nagy?

— Hatalmam? — szólt Biliász. Fölegyenesedett, ujjaival nyolcadik szintet jelző széles selyemövét babrálta, s Horganyra kacsintott. — Ó, hát nem kevés. Eléggé sok, a mai varázslók között.