— Akkor jó. Kihívlak. Mutasd meg nekem a legerősebb varázslatod. És amikor legyőztelek, nos, akkor én leszek az Arkrektor.

— Nahát, te pimasz… — kezdte Horgany, de kifakadását elnyomta a többi varázsló fölharsanó nevetése. Biliász a térdét csapkodta, vagy legalábbis olyan közel hozzá, amennyire le tudott érni.

— Párbaj, he? — vihogta. — Jaj, de remek!

— A párbajozás tilos, ahogy azt te is jól tudod — szögezte le Horgany. — Különben is, ez az egész teljesen nevetséges! Nem tudom, ki segített neki az ajtóval, de nem fogok itt állni és nézni, ahogy vesztegeted az időnk…

— Ugyan, ugyan! — mondta Biliász. — Hogy hívnak, fiúcska?

— Zseton.

— Zseton, uram — csattant föl Horgany.

— Nos hát akkor, Zseton — vágott bele Biliász. — Látni akarod a legjobbat, ami telik tőlem, igaz?

— Igen.

— Igen, uram — acsarogta Horgany. Zseton egy szemrebbenés nélküli pillantást vetett rá, egy pillantást, ami vén volt, mint az idő, azt a fajta pillantást, ami vulkanikus szigetek szikláin szokott sütkérezni, s sosem fárad el. Horganynak kiszáradt a szája.

Biliász föltartott kezével csöndet kért. Aztán egy színpadias mozdulattal fölgyűrte ingujját bal karján, s kinyújtotta kezét.

Az egybesereglett varázslók érdeklődve figyelték. A nyolcadik szintűek rendszerint a mágia fölött állnak, idejüket többnyire elmélkedéssel — normális körülmények között a következő étkezés menüjének analizálásával —, és, természetesen, a hetedik szint becsvágyó varázslói megkülönböztetett figyelmének elkerülésével töltik. Ezt érdemes lesz megnézni.

Biliász a fiúra vigyorgott, aki ezt egy olyan tekintettel viszonozta, amelynek fókusza néhány hüvelykkel a vén mágus feje mögé esett.

Egy kissé meghökkenve, Biliász megfeszítette ujjait. Hirtelen ez már nem tréfa volt, aminek eredetileg szánta, s ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy imponáljon. Ennél szinte azonnal erősebbnek bizonyult a saját hülyesége fölötti bosszúságroham, hogy hagyta magát elbátortalanítani.