— Megmutatom neked — jelentette be nagy levegőt véve — Maligré Csodakertjét.

A vacsorázók köre fölmorajlott. Az Egyetem teljes történetében mindösszesen négy varázslónak sikerült eljutnia a komplett Kertig. A legtöbb mágus meg tudta teremteni a fákat és virágokat, néhánynak összejöttek a madarak is. Nem ez volt a leghatalmasabb bűvige, hegyeket például nem tudott megmozgatni, ám a Maligré szövevényes szótagjaiba épített aprólékos részletek kidolgozása finomra hangolt szakértelmet igényelt.

— Látni fogjátok — tette hozzá Biliász —, hogy semmi sincs bedugva a kézelőmbe.

Ajka mozogni kezdett. Keze keresztül-kasul vibrált a levegőben. Aranyszikrák tócsája sistergett föl a tenyerében, fölgörbült, halvány gömbbé formálódott, és elindult a részletek letöltése…

A legenda szerint Maligré, egyike az utolsó igazi bűbájosoknak, arra teremtette a Kertet, ezt az apró, időtlen, magától záruló magánuniverzumot, hogy békében dohányozhasson, meg gondolkozhasson egyet távol a világ zajától, gondoktól-bajoktól. Ami már önmagában rejtélyes volt, mert egyetlen varázsló sem képes fölfogni, hogyan lehetséges, hogy egy olyan hatalommal bíró lénynek, mint amilyen egy bűbájos, bármilyen gondja-baja lehet. Akármi volt is az oka, Maligré egyre messzebb és messzebb vonult vissza saját világába, s aztán egy szép napon becsukta maga mögött a bejáratot.

A kert, mint valami csillogó labda hevert Biliász kezében. A legközelebbi varázslók csodálattal eltelve nyújtogatták nyakuk válla fölött, és néztek le a két láb átmérőjű gömbre, ami egy aprólékosan részletezett, virággal telehintett tájat mutatott; középmessze látszott egy tó, minden egyes hullámával, meg bíborszínű hegyek egy érdekes kinézetű erdő mögött. Méhecske nagyságú, pöttöm madarak röpködtek fáról fára, és egy pár őz, nem nagyobbak, mint egy egér, nézett föl a legelészésből, s bámult ki Zsetonra.