Aki kritikusan ezt mondta:

— Egész jó. Add ide!

Kivette a meg- és fölfoghatatlan glóbuszt a mágus kezéből, s föltartotta.

— Miért nem nagyobb? — kérdezte.

Biliász egy csipkeszegélyű zsebkendővel megtörölte homlokát.

— Nos — szólt elhaló hangon, olyannyira elképedve Zseton hangnemén, hogy energiája sem maradt megsértődni —, a régi szép idők óta a varázsige hatásfoka eléggé…

Zseton egy pillanatig oldalra hajtott fejjel állt, mintha valamit hallgatna. Aztán elsuttogott néhány szótagot, s megsimogatta a gömb felszínét.

Ami kitágult. Egyik percben játékszer volt a fiú kezében, a másikban…

…a varázslók hűvös füvön álltak, a tó felé ereszkedő árnyas mezőn. Lágy szellő lengedezett a hegyek felől, kakukkfű és széna illatával terhes. Az ég olyannyira sötétkék volt, hogy bíborba fordult a zeniten.

Az őzek gyanakodva nézték az újonnan jötteket a fák alatti legelőjükről.

Horgany sokkoltan bámult le. Egy páva csipegette a cipőfűzőjét.

— … — kezdte, és elhallgatott. Zseton még mindig kezében tartott egy gömböt, puszta levegőből. Benne, eltorzulva, mintha halszem-lencsén vagy egy palack alján keresztül nézné, ott volt a Láthatatlan Egyetem Nagycsarnoka.

A fiú körbepillantott a fákra, elgondolkodva bandzsított a távoli, hósapkás hegyekre, s odabiccentett az elámult férfiaknak.

— Nem rossz — jelentette ki. — Máskor is szeretnék eljönni ide — Bonyolult mozgást írt le keze, ami úgy tűnt, hogy valami megmagyarázhatatlan módon belülről kifordította őket.

Most a varázslók újra a csarnokban álltak, s a fiú a zsugorodó Kertet markában tartotta. A nehéz, döbbent csendben visszatette Biliász kezébe, s azt mondta:

— Ez egész érdekes volt. És most én fogok varázsolni egyet.