Fölemelte kezét, mereven fixírozta Biliászt, s eltüntette őt.

Pokoli ricsaj tört ki, ahogy ez már ilyen esetekben szokásos. Középpontjában ott állt Zseton, teljesen higgadtan, egy szétterjedő olajos füstfelhőben.

Szándékosan figyelmen kívül hagyva a tumultust, Horgany lassan lehajolt, s szerfelett körülményesen fölszedett egy pávatollat a padlóról. Elgondolkozva dörzsölgette vele ajkát, oda-vissza, oda-vissza, miközben az ajtó hűlt helyéről a fiúra nézett, aztán az Arkrektor székére, s vékony szája lassan keskeny mosolyba húzódott.

Egy órával később, amikor az égzengés végiggördült a város fölötti tiszta égbolton, és Széltoló elkezdett halkan danolászni, valamint megfeledkezni a csótányokról, és egy magányos matrac az utcákon kóborolt, Horgany becsukta az Arkrektor dolgozószobájának ajtaját, s szembefordult varázslótársaival.

Hatan voltak, s mind roppantul aggodalmasak.

Olyannyira aggodalmaskodnak, vette észre Horgany, hogy meghallgatnak engem, egy puszta ötödik szintű mágust.

— Lefeküdt aludni — közölte —, egy forró tejitallal.

— Tej? — kérdezte az egyik varázsló csüggedt borzalommal hangjában.

— Túl fiatal az alkoholhoz — magyarázta a kincstárnok.

— Ó, tényleg. Milyen hülye vagyok.

A beesett szemű varázsló szemben így szólt:

— Láttátok, amit az ajtóval csinált?

— Én tudom, hogy mit csinált Biliásszal!

— Mit csinált?

— Nem akarom tudni!

— Fivéreim, fivéreim — vágott közbe Horgany csitítólag. Lenézett aggódó arcukra, s azt gondolta: túl sok vacsora. Túl sok délután, várva a szolgákat, hogy hozzák az uzsonnát. Túl sok idő levegőtlen szobákban halottak írta könyvek olvasásával. Túl sok aranybrokát és röhejes ceremónia. Túl sok háj. Az egész Egyetem megérett egy alapos lökésre…

Vagy egy alapos rántásra…

— Azon tűnődöm, vajon tényleg, ümm, problémával állunk-e szemben — mondta.