Maartaash Derment az Ismeretlen Árnyék Bölcsei közül öklével az asztalra csapott.

— Az istenek szerelmére, ember! — csattant föl. — Valami gyerek idebattyog az éji homályból, legyőz kettőt az Egyetem legkiválóbbjai közül, betelepszik az Arkrektor székébe, és te tűnődsz, vajon valóban problémával állunk-e szemben? A fiú egy őstehetség! Abból ítélve, amit láttunk ma este, nincs egyetlen varázsló a Korongon, aki ellenállhatna neki!

— Már miért kellene ellenállunk neki? — érdeklődött Horgany ésszerűségtől csöpögő hangon.

— Mert hatalmasabb, mint mi vagyunk!

— És? — Horgany hangszíne mellett egy üveglap fölszántott mezőnek, a méz sódernak tűnt volna.

— Magától értetődik…

Maartaash habozott. Horgany bátorító mosollyal ajándékozta meg.

— Ahem.

Marmarik Fésűs ahemezett, a Megtévedtek Testvériségének főnöke. Piramist formázott fölgyűrűzött ujjaiból, s azok fölött élesen bámult Horganyra. A kincstárnok rettenetesen rühellte őt. Jelentős kételyei voltak a pasas intelligenciájával kapcsolatban. Azt gyanította, hogy esetleg egész kiemelkedő lehet, és hogy azok mögött az erekkel behálózott pofák mögött van egy agy, telistele kis, csiszolt kerekekkel, amik őrülten kattognak.

— Nem úgy tűnik, mintha túlzottan hajlana az erőpolitikára — jegyezte meg Fésűs.

— Hát Virid meg Biliász?

— Gyerekes pikkelés — felelte Fésűs.

A többi varázsló elkapta tekintetét Fésűsről, s a kincstárnokra pillantott. Tudatában voltak annak, hogy itt valami zajlik, de nem egészen tudtak rátapintani, mi lehet az.

Annak oka, hogy miért nem a mágusok uralják a Korongot, roppant egyszerű. Nyújts egy darab kötelet két varázslónak, s ösztönösen ketten kétfelé fogják húzni. Valami a genetikus fölépítésükben vagy a kiképzésükben olyan hozzáállást eredményez a kölcsönös együttműködés iránt, ami mellett egy halálos fogfájásban szenvedő vén elefántbika szorgosan dolgozó hangyának látszana.