— Hallgass! Ideűztek minket, ide a világ végére, és ez megölte az asszonyt! Megpróbálták elvenni a botom! — Ipszilór hangosabban visított a szél süvöltésénél.

— Nos, még mindig van némi hatalmam — acsarogta. — És én azt mondom, hogy a fiam a Láthatatlan Egyetemre fog menni és viselni fogja az Arkrektor fövegét és a világ varázslói fejet fognak hajtani előtte! És ő majd megmutatja nekik, mi lakozik a szívük mélyén. Abban a gyáva és kapzsi szívükben. Meg fogja mutatni a világnak valódi rendeltetését és nem lészen erősebb mágia az övénél.

NEM. S az volt a fura abban, ahogy a Halál csöndesen kimondta ezt a szót, hogy hangosabban szólt a vihar bömbölésénél. Vissza is rántotta Ipszilórt a pillanatnyi épelméjűségbe, aki erre bizonytalanul ingatta magát előre-hátra, előre-hátra.

— Mi?

AZT MONDTAM, NEM. SEMMI SEM ABSZOLÚT. KIVÉVE ENGEM, PERSZE. AZ ILYEN BABRÁLÁS A SORSSAL A VILÁG PUSZTULÁSÁT OKOZHATJA. KELL LEGYEN ESÉLYÜK, AKÁRMILYEN ELENYÉSZŐ. A VÉGZET ÜGYVÉDEI MEGKÖVETELIK, HOGY MINDEN PRÓFÉCIÁBAN LEGYEN EGY KIBÚVÓ.

Ipszilór belebámult a Halál kérlelhetetlen képébe.

— Muszáj esélyt adjak nekik?

IGEN.

Kopp, kopp, kopp, doboltak Ipszilór ujjai a bot fémén.

— Hát akkor majd meglesz az esélyük — jelentette ki —, amikor a pokol befagy.

NEM. NEM ADHATOK FÖLVILÁGOSÍTÁST NEKED, MÉG ILYEN BURKOLT FORMÁBAN SEM, A MÁSVILÁG AKTUÁLIS HŐMÉRSÉKLETÉRŐL.

— Akkor — tétovázott Ipszilór —, akkor majd megkapják az esélyük, amikor a fiam elhajítja a botját.

NINCS AZ A VARÁZSLÓ, AKI VALAHA IS ELHAJÍTANÁ BOTJÁT — szólt a Halál. — A MEGKÖTÉS TÚL ERŐS.

— De nem lehetetlen, ezt el kell ismerd.

Úgy tűnt, a Halál ezt fontolóra veszi. Nem volt hozzászokva a kell szó hallásához, de végül láthatólag engedményt tett.

MEGEGYEZTÜNK.

— Elég kicsi esély a számodra?