Horgany széttárta karját.

— Fivéreim — szólította meg őket újra —, hát nem látjátok, mi történik? Íme eljött egy tehetséges ifjú, akit talán teljes izolációban neveltek föl odakünn a pallérozatlan, ümm, vidékeken, aki, érezvén csontjaiban a mágia ősi hívását, hosszan utazott nyakatekert terepen keresztül, ki tudja, minő veszedelmeken által, s végezetül elérve útjának végét, egyedül és ijedten, kizárólag a mi, az ő jövendő oktatói, megerősítő hatásunk keresi, hogy formáljuk és irányítsuk tehetségét? Kik vagyunk mi, hogy elutasítsuk, ki a, ümm, szélviharos zimankóba, kibújva a…

A szónoklatot félbeszakította Maartaash orrfújása.

— Nincs is tél — jegyezte meg a varázslók egyike határozottan —, még az éjszaka is egész meleg.

— Ki a csalókán változékony tavaszi időjárásba — acsarogta Horgany —, és átkozott legyen valóban az a férfiú, aki most, ümm, mulasztást követ el…

— Már majdnem nyár van.

Fésűs elgondolkozva dörzsölgette orrnyergét.

— A fiúnak van botja — szögezte le. — Ki adta neki? Kérdezted?

— Nem — felelte Horgany, még mindig fenyegetőleg a kalendáriumozó közbeszólóra meredve.

Fésűs olyan módon kezdett el szemezni körmeivel, amit Horgany kifejezetten jelentőségteljesnek tartott.

— Nos, akármi is a probléma, biztos vagyok benne, hogy eláll holnapig — mondta Fésűs olyan hangon, amit Horgany kérkedően unottnak érzett.

— Az istenekre, a kölök elfújta Biliászt, mint a pihét! — jajdult Maartaash. — És azt mondják, semmi sincs Virid szobájában, csak korom!

— Talán mindketten eléggé balgák voltak — mézesmázoskodott Fésűs. — Bizonyos vagyok benne, kedves fivérem, hogy téged nem győzne le a Művészet ügyeiben egy puszta tacskó?

Maartaash habozott.

— Nos, ööö — válaszolta —, nem. Természetesen nem. — Fésűs ártatlan mosolyára pislantott, s hangosan köhécselt. — Egész biztosan nem, ez csak természetes. Biliász nagyon ostoba volt. Mégis, valami bölcs elővigyázatosság bizonyára…