— Rendben — törődött bele Horgany. — De te meg azt hiszed, hogy tudsz valami mást.

A kövér mágus vállat rántott.

— Egy sejtés puszta gyanúja — legyintett. — De miért kéne nekem szövetkeznem — a szokatlan szót hosszan görgette nyelvén — veled, egy egyszerű ötödik szintűvel? Sokkal biztosabban megszerezhetném az információt kiolvasztva azt eleven agyadból. Ne érts félre, nem sértő szándékkal mondtam, csupán tudni szeretném.

A következő néhány másodperc eseményei túl gyorsan zajlottak le ahhoz, hogy fölfoghatóak legyenek nemvarázslók számára, de körülbelül ez történt:

Horgany már korábban Megrim Gyorsítójának jeleit rajzolta a levegőbe az asztaltábla alatt. Most alig hallhatóan kiejtett egy szótagot, s kilőtte a varázsigét az asztal teteje mentén, ahol az füstölgő ösvényt hagyott maga után a politúrban, és szembetalálkozott, úgy félúton, Kussmester Testvér Potens Áspisvipera-permetének ezüstkígyóival, ahogy azok kilökődtek Fésűs ujjbegyéből.

A két bűvige egymásba csapódott, zöld tűzgolyóvá változott, és fölrobbant, megtöltve a szobát finom, sárga kristályokkal.

A két varázsló úgy nézett össze, hogy azon a hosszas, alapos pillantáson gesztenyét lehetett volna sütni.

Magyarán szólva, Fésűs nagyon meglepődött. Nem kellett volna. Nyolcadik szintű varázslóknak ritkán kell erőpróbát jelentő mágikus ügyességi tesztekkel szembesülniük. Elméletileg csak hét másik varázslónak van hasonlóan nagy hatalma, s minden csekélyebb varázsló, a dolog természetéből adódóan — nos, csekélyebb. Ez teszi őket olyan előzékennyé. Ám másrészt Horgany meg ötödik szintű volt.

Lehet, hogy a helyzet egész kemény fönn a csúcson, és valószínűleg még keményebb lenn az alján, de félúton fölfelé olyan kemény, hogy lópatkónak is használhatnád. Addigra a reménytelen eseteket, a lustákat, hülyéket, és kifejezetten pecheseket már kigyomlálták, a mezőny megtisztult, minden varázsló egyedül áll és minden oldalról körülvéve halálos ellenségekkel.