Ott vannak a tolakodó negyedikesek alul, arra várva, hogy elbuktathassák. Ott vannak az öntelt hatodikosok fölül, égve a vágytól, hogy kiöljenek minden becsvágyat. És, na persze, mindenfelé körbe ott vannak az ötödikes társak, készen bármely alkalom megragadására, hogy egy kicsit enyhítsék a versenyt. Nincs leállás, nincs szünet. Az ötödik szintű varázsló galád és keménykötésű, acélos reflexekkel, s szeme vékony és keskeny annak a metaforikus utolsó furlongnak

Az együttműködés újdonsága kezdett megtetszeni Fésűsnek. Ez itt érdemleges erő, amit rá lehet venni, hogy hasznossá tegye magát, olyan hosszan, ameddig csak szükséges. Na persze, utána, esetleg el kell majd… kedvetleníteni…

Horgany azt gondolta: patronálás. Már hallotta ezt a szót használni, bár sosem az Egyetemen belül, és tudta, azt jelenti, hogy ráveszed a fölötted állókat segítsék elő boldogulásod. Természetesen normális körülmények között egy varázsló még csak nem is álmodna arról, hogy egy kollégájának a hóna alá nyúljon, hacsak nem a halálra csiklandozást forgatja fejében. Egy versenytárs tényleges bátorításának puszta gondolata… Bár másrészt, ez a vén bolond akár segítséget is nyújthat egy darabig, és utána, nos…

Egymásra néztek kölcsönős, kelletlen elismeréssel, és határtalan bizalmatlansággal, de legalább ez olyan bizalmatlanság volt, amiről mindketten úgy érezték, lehet rá építeni. Egész azutánig.

— A neve Zseton — mondta Horgany. — Azt mondja, apját Ipszilórnak hívják.

— Vajon hány bátyja van? — kérdezte Fésűs.

— Tessék?

— Sok száz, de az is lehet, hogy sok ezer éve nem fordult elő ilyen varázslat ezen az egyetemen — közölte Fésűs. — Csak olvastam ilyesmiről.

— Kitiltottunk egy Ipszilórt harminc évvel ezelőtt — jegyezte meg Horgany. — A följegyzések szerint megnősült. Azt tudom, hogy ha lennének fiai, ümm, akkor azok varázslók lennének, de nem értem, hogy hogyan…