— Ez nem varázslás volt. Ez bűbáj volt — dőlt hátra Fésűs a székében.

Horgany a bugyborékoló politúr fölött rábámult.

— Bűbáj?

— Egy varázsló nyolcadik fia bűbájos kell legyen.

— Nem is tudtam!

— Nem reklámozzuk széles körben.

— Igen, de… bűbájosok réges-rég éltek, úgy értem, a mágia sokkal erősebb volt akkoriban, ümm, az emberek is mások voltak… nincs ennek semmi köze a, nos, szaporodáshoz — Horgany azt gondolta, nyolc fiú, ez azt jelenti, hogy nyolcszor csinálta. Legalább. Hű!

— A bűbájosok bármit megtehettek — folytatta. — Majdnem olyan hatalmasak voltak, mint az istenek. Ümm. Se vége, se hossza nem volt a bajoknak. Az istenek egyszerűen nem engednék meg többé az ilyesmit, erre mérget vehetsz.

— Nos, a bajok főleg abból származtak, hogy a bűbájosok egymás közt harcoltak — mondta Fésűs. — De csupán egy bűbájos nem fog gondot okozni. Egy megfelelő tanácsokkal ellátott bűbájos, úgy értem. Öregebb és bölcsebb elmék által.

— De hát az Arkrektor kalapját akarja!

— És miért ne lehetne az övé?

Horganynak leesett az álla. Ez túl sok volt, még neki is.

Fésűs barátságosan rámosolygott.

— De a kalap…

— Csak egy szimbólum — nyilatkozta Fésűs. — Semmi különös. Ha akarja, megkaphatja. Ez igazán csekélység. Csak egy jelkép, semmi több. Egy díszlet.

— Díszlet?

— Amit a varázslás díszelnöke visel dísznek.

— De az istenek választják ki az Arkrektort!

Fésűs fölvonta szemöldökét.

— Valóban? — firtatta, s köhécselt. — Nos, igen, föltételezem, valóban. Egy bizonyos értelemben.

— Egy bizonyos értelemben?

Fésűs fölállt, s elrendezte szoknyáját maga körül.

— Azt hiszem — mondta —, hogy neked még sokat kell tanulnod. Apropó, hol van az a kalap?

— Nem tudom — morogta Horgany, még mindig a megrázkódtatás hatása alatt. — Valahol, ümm, Virid lakosztályában, szerintem.