Eljött az éj azon szaka, mely a fordulópontot jelöli Ankh-Morpork nyüzsgő napjában, amikor azok, akik nappal szerzik meg a mindennapit, megpihennek munkájuk után, s azok, akik becsületes munkával holdfényben keresik betevőjük, ébresztgetik magukban a lelkierőt, hogy dolgozni menjenek. A nap elérte azt a szelíd pontot, amikor már egyszerre van túl késő a besurranáshoz, és túl korán a betöréshez.

Széltoló egyedül üldögélt a zsúfolt, füstös teremben, és nem fordított túl nagy figyelmet arra, amikor árnyék vetődött az asztalra, és egy fenyegető alak leült vele szemben. Baljóslatú alakok nem voltak túl rendkívüliek ezen a helyen. A Dob féltékenyen vigyázott reputációjára, úgymint Ankh-Morpork legdivatosabb rosszhírű kocsmája, és a nagydarab troll, aki az ajtót őrizte, gondosan felülvizsgálta minden egyes vendég alkalmasságát fekete köpönyegek, parázsló szemek, varázskardok és így tovább tekintetében. Széltoló sosem jött rá, hogy a troll mit tett a híjával találtakkal. Talán megette őket.

Amikor az alak megszólalt, fátyolos hangja egy szőrmével szegélyezett fekete bársonycsuklya mélyéről érkezett.

— Csitt!

— Még nem nagyon csiccsentettem be — felelte Széltoló, aki addigra abba a lelki állapotba került, hogy nem tudott ennek ellenállni —, de igyekszem.

— Egy varázslót keresek — közölte a hang. Rekedtnek hangzott az erőfeszítéstől, hogy elváltoztassa magát, de ez, ismét csak, nem volt szokatlan a Dobban.

— Egy konkrét varázslót? — kérdezte Széltoló tartózkodóan. Az ember akár bajba is kerülhet ilyen esetekben.

— Egy mélységesen hagyománytisztelő mágust, aki nem fél kockáztatni magas jutalomért — szólt egy másik hang. Úgy tűnt, hogy az idegen hóna alatti kerek, fekete bőrdobozból.

— Aha — felelte Széltoló —, hát ez némileg leszűkíti a mezőnyt. Jár esetleg vele egy kockázatos utazás ismeretlen és valószínűleg veszélyes országokba?