Sokkal ésszerűbb, mondták nekik, ha fölhagynak az aggódással az ilyesmi miatt, és inkább sort kerítenek arra, hogy megbirkózzanak Waddelej Okkult Ábécéskönyvével. Érdekes módon ez valahogy nem tűnt kielégítőnek, és a fiatal varázslók azt gyanították, hogy mindennek igazi oka az, hogy a szabályokat vén varázslók állítják föl. Rossz emlékezőtehetséggel. Az ifjak nagyot tévedtek, bár a valódi okot réges-rég elfeledték: ha a varázslók lépten-nyomon a nemzés nemes tevékenységéhez foghatnának, fölmerülne a bűbáj kockázata.

Természetesen Széltoló már megfordult itt-ott, s látott egyet s mást, és olyan mértékben lerázta magáról korai neveltetését, hogy némelykor képes volt akár órákat is eltölteni egy nő társaságában anélkül, hogy kénytelen lett volna elrohanni jeges ülőfürdőt venni meg lepihenni. De ez a hang még egy szobrot is rá tudott volna venni arra, hogy leszálljon piedesztáljáról néhány gyors körre a sportpályán meg ötven fekvőtámaszra. Olyan volt ez a hang, amin egy szimpla 'Jó reggelt!' is ágyba csábító invitálásnak hangzott volna.

Az idegen hátralökte csuklyáját, s kirázta hosszú haját. Ami csaknem tiszta fehér volt. Mivel a bőre meg aranyszínűre barnult, az általános összhatás, a legenyhébb becslés szerint, úgy ütötte meg a férfiúi libidót, mint egy ólomcső.

Széltoló habozott, s elvesztett egy remek alkalmat arra, hogy nyugton maradjon. A lépcsők tetejéről egy borízű trollhang hallatszott:

— É, monddam, hoggy nem mehecc be…

A nő előreszökkent, s a kerek bőrdobozt Széltoló kezébe nyomta.

— Gyorsan, velem kell jönnöd! — mondta. — Nagy veszélyben vagy!

— Miért?

— Mert megöllek, ha nem jössz.

— Oké, de várj egy percet, ebben az esetben… — Széltoló erőtlenül ellenkezett.

A Patrícius személyes gárdájának három tagja bukkant föl a lépcsők tetején. Vezetőjük leragyogott a teremre. A sugárzó mosoly azt sugallta, hogy szándékában áll egyes-egyedül élvezni a viccet.