— Senki se ne mozduljon! — javasolta.

Széltoló csörömpölést hallott maga mögött, ahogy további gárdisták érkeztek a hátsó bejáraton.

A Dob többi vendége megtorpant, kezük a válogatott markolatokon. Ezek nem a közönséges — óvatos és nyíltan korrupt — városi őrséghez tartoztak. Ezek sétáló izomhegyek voltak és abszolút megvesztegethetetlenek, már csak azért is, mert a Patrícius bárki mást felül tudott licitálni. Mindegy, mert úgy látszott, hogy nem keresnek senki mást, csak a nőt. A klientúra maradéka ellazult, s készen állt, hogy élvezze a show-t. A végén majd érdemes lesz becsatlakozni, amint bizonyosan eldőlt, melyik a nyerő oldal.

Széltoló érezte, hogy fokozódik csuklóján a nyomás.

— Megőrültél? — sziszegte. — Ez beavatkozás az Ember dolgába!

Valami suhogott, s az őrmester vállából hirtelen kihajtott egy késmarkolat. Aztán a lány körbeperdült, és sebészi pontossággal egy apró lábat plántált az ajtón keresztül elsőként érkezett gárdista ágyékába. Húsz pár szem borult részvétteljesen könnybe.

Széltoló megragadta kalapját, és megpróbált a legközelebbi asztal alá bukni, de az a markolás acélból volt. A kővetkező közelítő gárdista a combjába kapott egy kést. Aztán a lány egy nagyon hosszú tűhöz hasonlatos kardot rántott, és fenyegetően fölemelte.

— Még valaki? — érdeklődött.

A gárdisták egyike fölemelte az íjpuskáját. A Könyvtáros, az itala fölé görnyedve, kinyújtott egy lusta kart — mint két seprűnyél gumival összemadzagolva —, és hátrapofozta. A nyíl visszapattant a csillagról Széltoló kalapján, s a falba csapódott egy jó nevű lánykereskedő mellett, aki két asztallal arrébb ült. A testőrei rögvest bevettek egy újabb kést, ami épp csak elhibázott egy tolvajt a terem másik végén, aki erre fölkapott egy padot, és hozzávágta két gárdistához, akik teljes erővel csapódtak a legközelebbi ivókba. Ezek után egyik dolog a másikhoz vezetett, s hamarosan mindenki küzdött, hogy megszerezzen valamit — kiutat, menekvést vagy elégtételt.