ELÉGGÉ MOLEKULÁRIS.

Ipszilórban kissé fölengedett a feszültség. Csaknem normális hangon szólalt meg:

— Tudod, nem bántam meg egy csöppet sem. Újra megtennék mindent. Gyermekeink jelentik a reményt a jövőben.

NINCS REMÉNY A JÖVŐBEN.

— Hát akkor mi van benne?

ÉN.

— Úgy értem, rajtad kívül!

A Halál értetlen pillantást vetett rá.

TESSÉK?

A vihar elérte harsogó tetőpontját fejük fölött. Egy sirály húzott el mellettük rükvercben.

— Úgy értettem — kezdte keserűen Ipszilór —, hogy mi az ezen a világon, amiért érdemes élni?

A Halál eltöprengett.

A MACSKÁK — nyilatkozta végezetül. — A MACSKÁK HELYESEK.

— Átkozott légy!

MÁR RENGETEGEN MEGTETTÉK ELŐTTED — felelte a Halál higgadtan.

— Mennyim van még hátra?

A Halál előhúzott egy jókora homokórát köntöse titkos rejtekéből. A két üveghasat aranyszín és fekete rácsok zárták körbe, s csaknem az összes homok az alsó formában tartózkodott.

Ó, KÖRÜLBELÜL KILENC MÁSODPERC.

Ipszilór kihúzta magát teljes s még mindig impozáns magasságában, s kinyújtotta a csillogó fémpálcát a gyerek felé. Egy kis rózsaszín rákhoz hasonlatos kezecske bújt elő a takaróból, s megragadta.

— Hát akkor legyek én az első, s egyben utolsó varázsló a történelemben, aki nyolcadik fiára hagyja pálcáját — mondotta lassan és zengzetesen. — S felszólítom őt, hogy használja ki a benne rejlő…

ÉN A HELYEDBEN SIETŐSRE FOGNÁM…

— …lehetőséget maradéktalanul — folytatta Ipszilór —, s váljék a leghatalmasabb…

A villám egyenesen a felhő szívéből sivított elő, Ipszilórt pont a kalapja csúcsán találta el, lesistergett a karján, végigszikrázott a boton, s belecsapott a gyerekbe.

Amikor elhalt a mennydörgés, a Halál lassan lenyúlt, fölvette a fiút, aki ekkor kinyitotta szemét.

A szeme belülről ragyogott. Aranyszínben izzott. A Halál azon kapta magát, hogy most először abban, amit jobb szó híján az életének kell nevezzünk, olyan tekintettel merednek rá, amit nehezére esik viszonozni. Úgy tűnt, a szem fókusza egy olyan pontra esik, ami több hüvelykkel a koponyáján belül van.