Széltoló azon kapta magát, hogy könyörtelenül a pult mögé húzzák. A kocsmáros a pénzeszacskóin üldögélt a pult alatt, térdén keresztbe két machetéval, békében szopogatva italát. Néha összerándult az összetörő bútor zajától.

Az utolsó, amit Széltoló megpillantott, mielőtt elhurcolták, a Könyvtáros volt. Annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy vízzel töltött, szőrös gumizsák, az orángutánnak a teremben lévők mindegyikét érintő befolyásolási és hozzáférési kapacitása volt, és jelenleg egy gárdista vállán csimpaszkodott, megpróbálva, mérsékelt sikerrel, lecsavarni annak fejét.

Sokkal jelentősebbnek érezte Széltoló azt a tényt, hogy fölfelé vonszolják.

— Drága hölgyem — mondta kétségbeesetten —, mi jár a fejedben?

— Van mód kijutni a tetőre?

— Igen. Mi van ebben a dobozban?

— Ssss!

A lány megállt az elhanyagolt folyosó egyik kanyarulatában, benyúlt az övén lógó tarsolyba, s széthintett egy maréknyi apró fémtárgyat a padlóra maguk mögött. Mindegyik négy szögből készült, oly módon összehegesztve, hogy bárhogyan estek le, egy mindig fölfelé mutatott.

A lány kritikusan szemlélte a legközelebbi ajtónyílást.

— Nincs nálad úgy négylábnyi vajvágódrót, ugye? — kérdezte vágyakozva. Előhúzott még egy hajítókést, s föl-le dobálgatta.

— Nem hinném — válaszolta Széltoló elgyöngülten.

— Kár. Kifogytam belőle. Oké, gyerünk tovább!

— Miért? Nem követtem el semmit!

A lány odament a legközelebbi ablakhoz, kilökte az ablaktáblákat, s megtorpant egyik lábával a párkány fölött.

— Rendben — vetette oda a válla fölött. — Csak maradj itt, és magyarázd el a gárdistáknak!

— Miért kergetnek téged?

— Nem tudom.

— Ugyan már! Kell, hogy valami oka legyen!

— Ó, ok az van rengeteg. Csak azt nem tudom, melyik. Jössz?