Nem ez állt szándékomban, mondta Ipszilór hangja az üres levegőből. Baja esett?

NEM. — A Halál elszakította pillantását az újszülött, de máris sokat tudó mosolyról. — ELNYELTE AZ ENERGIÁT. A FIÚ BŰBÁJOS: SEMMI KÉTSÉG, SOKKAL ROSSZABBAKAT IS TÚL FOG ÉLNI. ÉS MOST… VELEM JÖSSZ.

Nem.

DE IGEN. HALOTT VAGY, TUDOD. — A Halál körbenézett Ipszilór reszkető árnyát keresve, de nem látta sehol. — HOL VAGY?

A varázspálcában.

A Halál rátámaszkodott kaszájára, s nagyot sóhajtott.

BOTORSÁG. KÖNNYEDÉN SZABADDÁ HASÍTHATNÁLAK.

De nem a varázspálca tönkretétele nélkül, mondta Ipszilór hangja, s a Halálnak úgy tűnt, hogy hangzása egy csapásra borízűre és diadalittasra váltott. És most, hogy a kölyök már elfogadta a botot, nem semmisítheted meg anélkül, hogy a fiút is elpusztítsd És ezt nem teheted a végzet földúlása nélkül. Utolsó varázslatom. Szerintem egész ügyes.

A Halál megböködte a botot. Az sercegett, s egész hosszában obszcén szikrák csúsztak rajta végig.

Eléggé fura, de a Halál nem volt különösképp dühös. A düh érzelem, az érzelmekhez pedig mirigyekre van szüksége az embernek, s a Halálnak nincs valami sok köze a mirigyekhez, ezért a dühbe guruláshoz ugyancsak neki kell futnia. De azért kissé bosszankodott. Megint sóhajtott egyet. Az emberek állandóan ilyesmivel próbálkoznak. Másrészt viszont egész érdekes lesz megfigyelni, mi sül ki belőle, és legalább egy cseppet eredetibb ötlet, mint a szokásos szimbolikus sakkjátszma, amitől a Halál mindig rettegett, mert képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy a francba kell a huszárral lépni.

CSAK HALASZTGATOD AZ ELKERÜLHETETLENT.